Ez a könyv két felejthetetlen szerelemről szól, két meseszerű történetet mond el. Mindkettő egy bő fél évszázadot leélt nővel történt meg a neten történő párkeresés következményeként.
A dolog pikantériája csupán annyi, hogy ezek a heves érzelmek úgy támadtak fel, hogy a kiváltójukkal személyes kontaktus egy első és talán utolsó találkozáson, rápillantáson túl szinte nem is fordult elő.
A történetet pedig tanulságként rovom le, hogy a hasonló neten keresgélők esetleg elkerülhessék saját maguk által állított csapdájukat.
Jó szórakozást kívánok ezekhez az élet által írt habkönnyű kis mesékhez.
A Szerző
Előzmények
Egy csinos, sportos, önmagára és környezetére igényes, de a társadalomból egyre inkább kivonuló, emberkerülő, befelé forduló ötvenes nő a manapság oly gyakran előforduló helyzetbe került. Párja hűtlensége végre már őelőtte is nyilvánvalóvá vált, s szembesülnie kellett azzal, hogy jó három évtizedet meghaladó kapcsolata romokban hever, új életre, eddig szokatlan, ismeretlen útra kényszerül. Két felnőtt gyermeke már független, önálló életét élte, így ha tetszett, ha nem, rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt.
Az első napokban azzal kellett szembesülnie, hogy megcsalják, hogy már nem szeretik, bárhogy is hazudják azt, ő semmit nem jelent volt párjának. Ez megrendítette. Nem aludt hetekig, lefogyott nyolc-tíz kilót, képtelen volt a lakásában maradni, menekült otthonról. Átélte a még szerető ember szenvedését. A sokkot nehezen, de túlélte, mondván, a szerelem ilyen, egyszer elmúlik, s valahol jogosnak is tartotta a büntetését, hisz annak idején olyan szívtelenül szabadult meg azoktól, akiket már nem szeretett, de még őt szerették. Úgy gondolta, szembesülnie kell azzal, meg kell tapasztalnia, hogy ők, mikor kegyetlenül elhagyta őket, mit éreztek, mit érezhettek.
Miután elküldte a volt férjet, mégis borzasztó állapotban volt, az önsajnálat, az értéktelenség tudata keveredett benne. Akkor még nem jött rá, hogy az önként vállalt komfortos börtönéből, amelyben már teljesen emberkerülővé vált, tömegiszony és klausztrofóbia alakult ki benne, s egyre boldogtalanabb, savanyúbb lett, a sorsa saját érdekében űzte ki. Egyedül maradva minden baja volt, többek között az, hogy a volt férjnek van társa, akivel mászkálhat, neki pedig nincs senki, akivel mozgási vágyát megoszthatja, kiélheti. A másik gondja az önképével volt, hisz nőként nagyon csekély értékűnek tartotta magát, s az újabb pofon csak igazolta téveszméit. Az fel sem merült benne, hogy akit nem becézgetnek, dédelgetnek, simogatnak, és nem kezelik egy vonzó nőként, előbb-utóbb elveszti vonzerejét, s elhiszi, hogy nőként értéktelen. Nos, vele már nagyon régtől ez történt. Persze abba sem gondolt bele, hogy aki elnyomja, elrejti nőiességét, nem viselkedik nőként, azt nem is kezelik akként.
Mivel sem szexis alsóneműje, sem divatos ruhatára nem volt, sőt a divatról fogalma sem volt, így a lánya vette kezelésbe, hurcolta boltról boltra, s pár hónapig minden pénzét arra költötte, hogy rengeteg divatos holmit összevásárolt, s elkezdett nőként öltözni, s hamarosan talán akként is viselkedni. Határozottan tetszett neki az új megjelenése, s valahol a régmúltból felrémlett előtte a kamasz éne, amikor ismerkedett magával és a világgal. Most, az ötvenes évei közepén ugyanebben a helyzetben találta magát, csak épp összetört tükör előtt állva. Szép lassan gyógyult. Akkor kezdett el írni, kiírni magából a gondolatait, rendezni sorait. Így írt erről:
„Mindenféle kellemetlen érzések kavarogtak bennem, teljesen meg voltam zavarodva, a fájdalom, a kétségbeesés ordított belőlem. Először meg kellett szoknom az egyedüllétet, hozzá kellett szoknom, hogy a hatalmas franciaágyban nem szuszog mellettem senki. Ez egyszerű dolognak tűnik, de nagyon nehéz feladat annak, aki szinte soha nem aludt egyedül.
A fizikai hiány mellett a lelkem is darabokra hullott, magamat okoltam, nem tudtam, mit tettem rosszul, miért alakult így. Kétségbe voltam esve, új életet kellett felépíteni, de előtte valahogyan le kellett volna zárni a régit. Nem vagyok egy hisztis, síró-rívó nőszemély, a gondjaimat is mindig egyedül oldottam meg, soha nem beszéltem a felszíni locsogáson túl senkivel a magánéletemről, így aztán nagyon nehéz feladat állt előttem. Ráadásul szégyenkeztem is, hogy mi történt velem, senkinek nem is mertem róla beszélni, pár hónapig a közvetlen munkatársaim sem tudták. Hét közben a munkám elég sok időt lefoglalt, bár délután szinte menekültem itthonról, pedig az első hónapokat a lakásom festetésével, új bútorok vásárlásával, valamiféle ködös nyüzsgéssel töltöttem. A hétvégék viszont olyan pánikot jelentettek, hogy minden percet, minden órát telezsúfoltam programokkal, nem akartam itthon kuksolni. Korábban ugyanis a párommal minden hétvége csavargással telt, szinte soha nem voltunk itthon. Leginkább az fájt, hogy tudtam, a volt párom, akivel az életem akartam leélni, az új barátnőivel szórakozik, míg én teljesen egyedül maradtam.
A felnőtt gyerekeimnek hamar meg kellett mondanom, akik szintén döbbenten, zavarodottan vették tudomásul a tényeket. Aztán viszonylag rövid időn belül a testvéreimmel is valahogyan közöltem a hírt, ők is kellőképpen megdöbbentek. A mi családunkban ugyanis nem divat a válás, régimódi gondolkodásmód jellemező, a problémákat meg kell oldani, nem elfutni előlük. S ekkor felállították szeretteim azt a láthatatlan, de jól érezhető védőhálót, ami hónapokon keresztül a segítségemre volt, erőt, kitartást, bátorítást jelentett. A gyerekeim viselkedése, aggódása, bátorítása minden addigi elképzelésemet felülmúlta. Minden áldott nap, bármi is volt a dolguk, mindketten eljöttek, kedvesen, figyelmesen, tapintatosan törődtek velem. A fiam gyorsan megtanított internetezni, feliratkoztatott egy társkeresőre, a lányom pedig a hétvégéket töltötte meg programokkal.”
Valóban, a sors kegyes volt hozzá, a gyermekei, az anyós, a család, a testvérek mellette álltak, óvóan vigyázták, a szeretetükkel támogatták. A fia beregisztrálta őt egy társkeresőbe, randizni kezdett, kapcsolatai lettek, a magánya oldódott, a szabadidejét valahogyan eltöltötte.
(...)
