Az alábbi riport2008-ban készült.
1933-ban született Turán. Akkoriban vasutasok és földművesek lakták ezt a Pest megyei nagyközséget, apai nagyapja is vasutas volt, kalauz. Nagyanyja summás lányként dolgozott a Hatvany-birtokon.
Fotó: T. Szántó György
– Anyai ágon hová való?
– Anyai ágon Jászberényi vagyok, ez a nagyapám is vasutas volt, ő állomásfőnökségig vitte. Nagyanyám vármegyei hivatalnok családból származott, tizenegyen voltak testvérek, úgyhogy ha Jászberényben jártunk, nekem, gyereknek a rokonság végiglátogatása elég fárasztó volt. Apám polgári iskolai végzettséggel, és jegyzői tanfolyammal aljegyző volt Turán, majd amikor meghirdették a közeli Ikladon a jegyzői állást, megpályázta, és nyert. Így kerültünk oda 1941-ben, akkor voltam másodikos elemista. Attól kezdve Aszódra jártam iskolába, mert Ikladon csak evangélikus iskola volt, és egy katolikus jegyző fia oda nem járhatott. Első gimnazista voltam, amikor megérkezett a háború, de azt az évet már a jászberényi nagyszülőknél lakva fejeztem be, mert apámat a háború végén internálták mint jegyzőt, mindenféle indokkal. Szegény összesen háromszor volt ilyen gyűjtőtáborban, utoljára ötvenhat után, pedig semmit nem csinált. Három év után visszakerültem Aszódra, majd egy nagy ugrással Berettyóújfaluba, végül Budapesten érettségiztem 1952-ben.
– Az iskolaváltások egy részét nem indokolja a történelem. Azoknak mi volt az oka?
– Mindig összekülönböztem a tanárokkal, mert untam a középiskolát. Hamar megértettem mindent az órán, és unatkoztam, amiből persze rendetlenkedés lett. Viszont a Vörösmarty Gimnáziumban jó barátságba kerültem egyik osztálytársammal, aki elhatározta, hogy filmrendező lesz, megegyeztünk, hogy én meg operatőrnek jelentkezem, és együtt dolgozunk majd.
– Hogy hívták ezt az osztálytársat?
– Bácskay Lauró István. Tulajdonképpen akkor láttam neki a fényképezésnek, addig nemigen volt fogalmam róla, hogy mi is az. Bementem a könyvtárba, és azt a kevés könyvet, ami erről megvolt, mind elolvastam. Főleg Balázs Béla ragadott el, amilyen lelkesedéssel ő írt a mozgóképről, az erősen hatott rám. Akkor gondoltam először arra, hogy ez hivatás is lehet. Emlékszem, a Nemzeti Múzeum kertjében kezdtem a fényképezést, az első képemen az épület volt, a másodikon meg a vécés néni. De a véletlen is segített pályát választani, mert egyszer Turán járt Szőcs István, aki akkor a Népművészeti Intézetbe volt száműzve. Egyedül jött egy kis kamerával, és különböző szokásokat örökített meg a gazdag turai néphagyományból. Akkor három napig vele voltam, ez is nagy lökést adott, hogy a film felé mozduljak.
– Milyen élményei maradtak a Filmművészeti Főiskoláról?
– A főiskolát azért szerettem, mert többé-kevésbé ránk volt bízva, hogy szakmailag mit csinálunk, ezért azzal foglalkozhattunk, amit szerettünk. Az első két évben főleg fényképeztünk, és a képeinket egymásnak meg a felsősöknek mutattuk meg, hogy szóljanak hozzá. Tőlem megkérdezték, hogy a Life magazinnak dolgozom-e, mert a képeim csupa elesett, a társadalom szélére szorult embert ábrázoltak, csavargókat, hajléktalanokat, akiket az utcán látni lehetett. Nagyon szegény volt akkor is az ország.
– A szabadságharc idején éppen utolsó éves volt. Fényképezte a történelmet?
– Majdnem lemaradtam róla, csak kétszer volt a kezemben felvevőgép, mert a főiskolán nem volt, de hogy fényképeket miért nem készítettem, azt máig nem értem. Valószínűleg azért, mert negyedévesen már átadtuk a főiskolától kapott gépünket az elsősöknek, de tény, hogy nincsenek képeim. Filmfelvevővel is inkább már a nyugalom időszakában mozogtam, sírokat, égő gyertyákat, temetetlen halottakat vettem fel, szegények egy temetőben fel voltak rakva halomba, mint a tűzifa, de még ezeket a felvételeimet sem láttam. A főiskolán tagja voltam a forradalmi bizottságnak, úgyhogy utána éppen hogy csak sikerült megkapaszkodnom a pálya szélén. Vissza is húzódtam egy kicsit, mert nem nagyon szerzett örömet, hogy pufajkások között szolgált operatőrök után vigyem az akkumulátort. Ezért amikor csak lehetett, elkerültem a munkákat. Voltunk ezzel így néhányan. Helyette képeztük magunkat, és olyan emberek közé jártunk, akik be voltak tiltva, és akiktől tanulhattunk.
– A hatvanas években viszont már dolgozott, és a főiskolán készült, elesett embereket ábrázoló képeire rímelő témákat dolgozott fel.
– Igen, mert rájöttünk Huszárik Zolival, hogy így elmúlik az életünk, meg aztán enyhült is a helyzet, az írókat is kezdték kiengedni, és jött egy nagy lehetőség, a Balázs Béla Stúdió, ami nagyon sokat jelentett nekünk. Komoly műhelymunka folyt, bíráltuk egymás forgatókönyveit, és minden demokratikusan történt, az egész így épült fel. Ott készítettem többek között a Cigányokat, a Vízkeresztet a tanyán élőkről, majd az Oda-visszát, ami az ingázókról szólt. Ez csupa olyan téma, amelyekről akkor nagyon nem akartak beszélni. Ezek után teljesen természetes volt, hogy megnézzük, mi van a Donnál járt második magyar hadsereggel, így lett a Pergőtűz. És volt még egy dolog, ami ehhez a filmhez vezetett, abban az időben már játékfilmeket is készítettem, többek között Csoóri Sándorral írtunk egy forgatókönyvet. A Madéfalvi történetről szólt volna, legalábbis a felszínen, de mindaz a tapasztalat, és tanulság benne volt, amit ’56 Magyarországa és ’68 Csehszlovákiája adhatott. Nem is lett belőle film. Viszszaküldték, megjelölve a kifogásolt szavakat, és azt írták hozzá, hogyan képzeljük mi, hogy ebből film lehet, amikor tizennégyszer fordul elő benne az a szó, hogy Erdély. Arra is hivatkoztak az elutasításkor, hogy nagyon drága lenne. Tényleg nem lett volna olcsó, de akkor már készültek hasonló költségvetésű filmek, viszont ebből okulva elhatároztam, hogy leegyszerűsítem a filmgyártást. Egészen odáig, hogy csak egy kamera lesz, és ül valaki előtte, aki beszél. Így vallottak a doni hadsereg katonái is a filmvásznon, illetve a tévéképernyőn, mert ahogy haladtunk egyre beljebb az anyagba, úgy lett egyre hosszabb az eredetileg kétrészesre tervezett film. El is készült huszonöt rész, de talán az ötödik vetítése után a televízió le akarta venni a műsorról, mert a szovjet nagykövetségről szóltak, hogy nem tetszik nekik. Csakhogy akkor már a közönség várta a további részeket, ezért inkább azt választották, hogy a tévé elnöke elküldte nekem, milyen mondatokat kellene kihagyni, és így kicsit megcsonkítva, de lemehetett a sorozat. Különben a játékfilmjeink majd mindegyike be volt tiltva az elkészülte után egy-két évig. Szerencsére a rövidfilmjeink akkor már elég sok díjat kaptak külföldön, aztán a játékfilmek is, ezért nem tudtak minket a víz alá nyomni, különben megtették volna. Meg egy idő után már jól is jöttek a nemzetközi filmes sikerek a politikának, mert azt lehetett mondani, hogy nincs is olyan nagy diktatúra, lám, milyen filmek készülhetnek itt.
– Ön volt a Duna Tévé első elnöke. Hogyan emlékszik a kezdetekre?
– A rendszerváltozás kezdetétől szó volt róla, hogy valahogyan el kellene érni a határon túli magyarságot, mert a Magyar Rádió adását alig tudták néhány helyen fogni, és lassan kialakult az elképzelés egy önálló televízióról. Főleg Csoóri Sándor és Zelnik Jóska tanakodtak erről; ezeken a beszélgetéseken néha én is részt vettem. Azt kell mondjam, hogy szinte előkészítés nélkül indult el az adás 1992 decemberében pápai áldással. A filmgyár zenetermében kezdett működni a tévé rendkívül kezdetleges körülmények között és iszonyú támadások közepette. Akkor még nem voltam ott, éppen akkor készítettem a Magyar nők a Gulágon című dokumentumfilmet, és a Vigyázók című játékfilmet. Mikor befejeztem, 1993 tavaszán hívott fel Csoóri, hogy vállaljam el a vezetését. Hosszas viták után hármasban vállaltuk el Lugossy Lászlóval és Hanák Gáborral, akinek a Széchényi Könyvtárban volt valami szobája, ahol legalább le tudtunk ülni, ott kezdtünk el dolgozni. Mindig hatalmas szatyrokkal érkeztünk oda, a portán már ismertek, csak annyit szóltak, ja, maguk a Duna Tévé, mehetnek. Órákon és napokon keresztül alakítgattuk az új intézmény szervezetét, műsorszerkezetét, formálgattunk, hogyan is nézzen ki, aztán elindult úgy, ahogy elindult. De ez a munka nem állt meg. Hét éven keresztül, amíg elnök voltam, folyamatosan ment, építeni kellett a tévé szervezetét, székházat szerezni, berendezést szerezni, megvívni a fennmaradásért. Mindennap meg akarták szüntetni, mert egyre inkább érezhetővé vált, hogy lehet színvonalasan is tévét működtetni, ráadásul jóval kevesebb emberrel, és kevesebb pénzből.
– Kik akarták megszüntetni?
– Az a csoport, amelyik a médiát ma is kézben tartja Magyarországon. Nekik kínosak voltak ezek a tények.
– Hét évig volt a Duna Tévé elnöke, és hét éve jött el. Mivel telt ez a hét éve, és mit szól a mostani tévéhez?
– Nem vagyok elégedett vele, bár a többihez képest még mindig jó. Minden tévének csökkent a színvonala, a Duna Tévéé is, mert mindenütt a nézettséget tartják a legfontosabbnak. Pedig nem a nézőszám a fontos, hanem a minőség. Mikor eljöttem, úgy gondoltam, van még annyi erőm, hogy néhány játékfilmet el tudok készíteni. Három forgatókönyvem is készen várta a megvalósulást, sajnos ezekből a mai napig nem lett film. Amelyikkel legtöbbet foglalkoztam, Amrita Sher-Gilről szólt volna. Ő indiai festőnő volt, 1943-ban halt meg, apja szikh herceg volt, anyja magyar nagypolgári családból származott. Magyar, indiai és francia közös gyártás lett volna, indiai részről meg is volt az akarat és a pénz is, itthon nem sikerült a kellő összeget megszerezni.
[forrás: http://www.demokrata.hu/heti-hir/sara-sandor-operator-rendezo]
|
1987 |
Tüske a köröm alatt (Rendező) |
| 1985 | Orfeusz és Eurydiké (Operatőr) |
| 1981 | A mérkőzés (Operatőr) |
| 1980 | Circus maximus (Operatőr) |
| 1978 | 80 huszár (Operatőr, Forgatókönyv, Rendező) |
| 1976 | Árvácska (Operatőr) |
| 1976 | Budapesti mesék (Operatőr) |
| 1974 | Holnap lesz fácán (Rendező, Operatőr, Forgatókönyv) |
| 1974 | Hószakadás (Operatőr) |
| 1973 | Tűzoltó utca 25. - álmok a házról (Operatőr) |
| 1972 | Nincs idő (Operatőr) |
| 1971 | Szindbád (Operatőr) |
| 1970 | Ítélet (Operatőr) |
| 1968 | Feldobott kő (Operatőr, Rendező, Forgatókönyv) |
| 1967 | Ünnepnapok (Operatőr) |
| 1966 | Apa - egy hit naplója (Operatőr) |
| 1965 | Gyerekbetegségek (Operatőr) |
| 1965 | Tízezer nap (Operatőr) |
| 1963 | Sodrásban (Operatőr) |
| 1962 | Asszony a telepen (Operatőr) |
Fotó: B.Müller Magda (Könyörtelen idők)
Forrás: MNFA-MFFA
